A szél

Igen, így: A szél. Ami itt fújt tegnap, az nem egy átlagos szél volt, hanem az elmúlt ötven év legerősebbje. Emlékszem erre a fényképre:



Ez nem tegnap készült, hanem még júniusban, de akkor nem volt ennyire erős a szél.
Persze nekem pont tegnapkellett elautóznom Newton Abbotba. Vezetés közben is éreztem, hogy az autó néha cikk-cakkban megy, de az igazi érzés akkor tört rám, amikor piros lámpánál álltunk, és még így is majdnem tengeribetegséget kaptam. Megfordult a fejemben, hogy esetleg mégsem annyira fontos nekem ez az út, de persze ha már egyszer elindultam, nem fordultam vissza. És mivel nem fordultam vissza, ezért nem volt időm egy "kellemes" tengerparti sétára, és nem tudtam fényképeket készíteni.

De délután, miután begyűjtöttem Bendegúzt az iskolából, még volt egy kis időnk mielőtt hazahozták Zsombort megnézni a hullámokat. A városhoz közel persze egy csomó védő gát, hullámtörő, stb. van, hogy védjék a várost (volt már olyan lakhelyünk történelmében, amikor a tenger lerombolta a vasuti töltést, a felüljárót, és jónéhány házat. A helyiek szerint ahová a tenger egyszer betette a lábát. oda - csinálhat az ember akármit - előbb-utóbb újra visszamegy). Ezért távolabb kellett sétálnunk, ha igazán meg akartuk tapasztalni a szél és a tenger erejét. Amíg távolodtunk a városközponttól, nem is volt semmi gond, hiszen hátulról fújt a szél. Csak annyi dolgunk volt, hogy ugrunk egyet a levegőbe, és máris sokkal előrébb repített minket egy-egy fuvallat.

A várostól távolabb gyönyörű látvány fogadott bennünket. Hatalmas barna hullámok fehér taréjjal száguldottak a nyílt tengeren, és amikor nekicsapódtak a sziklafalnak, öt méter magasra fröccsent fel egy-egy hullám. Rögtön eszembejutott Petőfi: Feltámadott a tenger-e: "Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr." (bár én most nem átvitt értelemben veszem) Igen, egy pillanatig sem volt kétséges, ki uralkodik ki felett. Mi emberek, tágra nyílt szemekkel csodáltuk a természet eme hatalmas, megzabolázhatatlan erejét. A lábunkon alig bírtunk megállni, én kapaszkodtam a sapkámba, Bendegúz meg kapaszkodott belém. A következő percben pedig azzal játszott, hogy felugrott jó magasra a levegőbe, és hagyta, hogy elfújja a szél. Beszélgetni nem tudtunk, csak egy-egy szót kiabáltunk egymásnak, így is belefájdult a torkunk a kiabálásba.
A visszafele sétát  viszont én besorolám az extrém sport kategóriába. Teljesen szembekapott bennünket a tomboló szél, és csak 45 fokos szögben bedőlve tudtunk haladni. Levegőt alig kaptunk, és szinte az életünkért küzdöttünk. Nem túlzás, rajtunk kívül még 1-2 ember merészkedett csak ennyire távol a várostól, de azért nem hagytuk volna ezt ki! :)

Én persze otthon felejtettem a fényképezőgépet, ezért a Daily Mail fényképeit veszem kölcsön, hogy  érzékeltessem, milyen szép (és veszélyes) a tenger ilyen időben. Íme a képek:

Dawlish

Torqay

Penzance